03/01/2023
KARÁCSONY ÉS SZILVESZTER KÖZÖTT
Híres tollnokok írták 11. rész.
Vágtat a vonat a vak világtalanságban, mert az a fény, amit magával hord, csak a pillanatokat világítja meg, s utána elenyészik, mint a tengerbe rohanó patak. Éjfél elmúlt, és karácsony másnapja van már, de bennem az éjféli mise révülete van még, a kétezer éves távoli, szelíd fény, ami a szívemben és a világban van egyszerre, és nem múlik el soha. Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében. Latolgatom közben, hogy illik-e ilyenkor vadászni. De elhessegetem túlzott aggályaimat, hiszen papunknak is megmondtam, hogy vadászni megyek, s egy szóval sem kifogásolta.
Egész napos utazás után sötét hajnal van még, amikor megérkezem, és szállingózik a hó. Az állomás egy szem lámpája csak önmagát világítja meg, amíg végre elmegy a vonat, és a homályból kibontakozik Kis-Magyar nevű örökös fuvarosunk, amint öreg harcoshoz illően az ostornyéllel tiszteleg, mint békében a tiszt urak…Vége az éjszakának!
Egy ember szeretete világít felém, és szinte látom hunyorgó, okos szemét, amikor megkérdi:
– Mellém tetszik ülni, vagy hátra?…
Ezt soha nem mulasztja el, már csak azért sem, mert tudja, hogy erre a ravasz kérdésre esetleg valami “jót mondok”… Ha ugyanis melléje ülök a “kocsis ülésre”, az annyit jelent, hogy bizalmas beszélgetés következik, régi baráti alapon, míg ha hátra: csak valami “úrféle” vagyok, aki úgysem érti meg a szegényembert.
– Hát hogy van, Jóska bácsi? – kérdeztem, amikor elindultunk, s ezzel felhúztam az “újságok”, azaz az elmondandók zsilipjét. Sorra vettük először a családot, aztán az ismerősöket, aztán a “Hízót”, aminek végnapja immár esedékes, ha ilyen marad az idő…
…
A vadászházban János várt, az erdő és vad őrzője, csodálatos mesék elmondója, de minden vadnak, vadjárásnak tudója, barátunk és mesterünk, egyébként az erdő és a vadásztársaság vadőre. Ez a vadásztársaság nem nagy. Jánossal együtt hatan vagyunk. Öt Fekete és egy Kittenberger. Az öt Feketét nem érdemes bemutatni, és Kittenberger Kálmánt felesleges…De most csak ketten vagyunk, és – akárhogy szidom is magam érte – nem hiányzik senki. Pedig igazán szeretem a négy Feketét és az egy Kittenbergert!
János rakosgatás közben elmondja, mi történt egy év alatt, mennyi a vad, és hol keressem… én pedig értek a szóból… de János egyébként is tudja, hogy szeretek egyedül lenni.
– Ölt már, János?
– Nem. Úgy gondoltam…
– Nem fontos. Ha szétrakodtunk, szépen hazamegy, és megöli a disznót, amikor akarja. Újesztendő másnapján pedig – vagy harmadnapján a patikárius úr is kijön, és úgyis megáll a maga háza előtt. Felül a szánkóra, és kutyagolni sem kell. Addig én meglövök hat farkast.
– Hát az nincs itt, de az árokban egy akkora vidrát láttam… de akkorát – és János széttárja karját.
Ez a hír megdobogtatja szívem, mert János nem tartozik a “hazudós vadászok” felekezetébe. És János elmondta, hogy meglátta a vidrát bebújni a part alá, hát elcövekelte a be- és kijáratot, és a partban leásott a barlangjáratába. A barlangban csend volt, és János fáradt. Odament tehát az öt-hat lépésre levő bokorhoz, amire a kabátját akasztotta és a puskát támasztotta. A puskát megtöltötte, mert “nem alszik az ördög”, aztán rágyújtott… mert fáradt is volt egy kicsit.
Ebben a pillanatban – mint a villám – ugrott ki a kiásott új nyíláson egy óriás vidra, aztán fejest a vízbe. És egy pillanat alatt eltűnt…
– De hát ki gondolta volna, hogy nem tart ki az utolsó pillanatig – fogta a fejét János még most is, és én megértettem nagy bánatát… (Meg bizony, mert hosszú-hosszú vadászmúltam alatt, félig megfagyva rengeteg éjszakai les után 1, azaz egy vidrát lőttem életemben.)
…
Ballagok, ballagok a kis árok partján, és derűs békém egyszerre megbicsaklik, mert a domboldalon ugat egy kutya. – Gyere csak! – gondolom, de a kutya nem jön, hanem helyette rettentő iramban egy fene nagy nyúl. – Gyere csak – gondolom, s lövésemre szegény nyúl ötöt is bukfencezik.
– Megmondanád, hogy miért lőtted meg azt a szerencsétlen nyulat? – kérdi bennem jobbik énem. – Tele vagy étellel, itallal, mindennel, és itt úgyis kevés a nyúl.
Mérgelődöm…
– Eláll ez ilyen hidegben – találom meg végre a mentséget, s a nyulat a tarisznyám födele alá erőszakolom, hogy ne is lássam.
S amikor kiérek az öreg hídhoz, leseprem a havat pereméről, és leülök leskelődni. Nyáron néha horgásztam itt apró, de nagyon jóízű halakra, és fogtam is szépen. A sötét vízben most is megvillannak kisebb halak. Aztán jön egy szánkó egy lóval, s rajta asszony az ülésben. A hídnak egy kis dombja van, s a sovány, öreg ló felhúzza ugyan a szánkót a kis dombra, de ott megáll. Az asszony szégyenlősen rám néz:
– Elfáradt a ló. Öreg is már…
– Aztán ilyen korán? – kérdem, csak hogy mondjak valamit.
– Patikában voltam. Az uram nagyon beteg volt; megfázott, de már gyógyul is, Istennek hála!
– A patikus a nagybátyám – mondom –, kár, hogy nem menet találkoztunk, megizentem volna, hogy olcsón mérje az orvosságot…
– Ó… – s az asszony melegen elmosolyodik –, a patikárius úr mitőlünk nem fogad el semmit; a János előtt az uram itt szolgált. Szerették is… de aztán, hogy megházasodott… hát szóval engem vett el… s az én apám helyére lépett… a másik erdőben.
– Okosan! – mondom, mert mit mondhatnék? De aztán az a szerencsétlen nyúl megold mindent. Előrelendítem a tarisznyát, és kirántom a fedél alól a nyulat.
– Elfogadná? – s az asszony mellé teszem a nyulat az üléskasba…
Az asszony elmosolyodik.
– Hát… köszönöm szépen… az uram talán haragudna, de ha megmondom, hogy a patikárius úr öccse küldi… – aztán megpöccinti az öreg lovat, és nyekkenve elindul a szánkó. Később visszanéz még egyszer… és kedvesen bólint, én pedig intek, hogy a legnagyobb rendben van minden… és rendben is van, mintha kisütött volna a nap, mintha a lovacska is jobban sietne, és mintha nem is lennék egyedül…Múltak a napok, de ennek a napnak kedves emlékével tele maradt az időm. Nem hiába lőttem meg azt a szerencsétlen nyulat! Ma pedig szilvesztereste van, és már sötét. Ballagok hazafelé, szállong a hó, érzem kezemen és arcomon, és régi szilveszterek ballagnak velem.
– Hát ez meg mi? – Felnézek a dombtetőre, s a kis vadászház ablaka világos… s az út mellett egy szánkó áll. A lovakat nem látom, mert befordultak a bokrok közé, és bizonyára le vannak pokrócozva.
– Ki lehet? – örvendezem, s amikor felérek a teraszra, hallgatózom. Nagy a csend. Az ablak csupa pára, nem lehet belátni. Hát – benyitok…
– Jó estét – mondom, s olyan érzésem van, mintha idegen helyre jöttem volna.
– Jó estét kívánok! – mondja egy vadászruhás ember, aki eddig a kályhához támaszkodott, s most kezét nyújtva elindul felém, de a homályban feláll egy asszony is, és zavartan mosolyog. Ismerős, de mégis ismeretlen.
– Nem bírtam ezzel az emberrel – mondja –, de jót tett neki az orvosság is, hát mindenáron eljött, hogy a nyulat megköszönje.
Szép este volt, talán legszebb életemben. Odaadtam volna nekik az egész erdőt! A “Mi erdőnket”, ahol ez a vadász inaskodott, nagybátyám keze alatt nőtt fel… és beláttam, nem várhatják meg az éjfélt, mert megfázik a ló, ami baj, de megfázhatna az ember is, ami nagy baj lenne… Összeszedtem mindent, amit odaadhattam. Nem akartak elfogadni semmit, de látták, hogy megharagszom, ha elrontják örömömet. A vadászt jól bepakoltuk, hogy a füle sem látszott ki, a menyecske meghúzta a gyeplőt, s a szán lassan belecsúszott a néma éjszakába. Néztem utánuk, amíg csak a szánkócsengő csendülései el nem némultak, s akkor világosan éreztem és tudtam – mintha újra hallottam volna, hogy: Ha szeretetem nem lenne, olyan lennék, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom.
Talán akkor fordult a Föld: Újesztendőre…
Részletek Fekete István KARÁCSONY ÉS SZILVESZTER KÖZÖTT című novellájából.
Biztos ismerős a Lutra című regényéből is a történet.
