19/07/2020
Egy kis nosztalgia
Jason Jinn D százados, Napló részlet
2014 júliusát írjuk. Mára már természetessé vált a fájdalom hangja és már nem tulajdonítok jelentőséget a vér szagának, amit a szél, hol lassan, hol intenzívebben cipel magával valahonnan a távolból. A már régen virágzó erdő tudatosan igyekszik távol tartani tőlem kókadó élővilágát. Lelassult és megváltozott minden.
Nincs már miben hinni, nincs kihez beszélni, nincs itt kit lehetne szeretni, nincs épp hely, mihez néha oda lehetne dőlni, nincs itt kéz, ami a kezem tartja, nincs itt többé ember sem, kit lelehetne lőni.
Nincs itt már semmi, csak ez az utolsó bejegyzés.
Lassan egy éve, hogy lakatlanná tettük ezt a szigetet. Teljesen elpusztítottuk egymást. Vad állatok, nem emberek vagyunk mi. A századom utolsó túlélőit három hete temettem, napkeltekor, az új és másnap reményében küldtem őket a túlvilágra. Rangos őrnagyok, előjárok, tizedesek és zöldfülű kopasz újoncok is már együtt pihennek a hűvös körletben. Szép temetés volt. A hajnal halványan ragyogó fénye, éppen, hogy csak érintette az esővel árasztott humuszt. A ceremónia háttérzenéjét az elmúlt évek nyomasztó sikolyából és emlékeimben megmaradt fegyverdörgés zajából merítettem.
Teljes és meghitt lett a szimfónia. A legjobb előadóművészeket irányította elmémben az elegáns karmester.
Azóta egyetlen túlélője vagyok, ennek a hivatalosan nem létező szigetnek. Feldolgozhatatlan és még őrzőm a kínt, mivel égi teremtőnk megajándékozott. Katona lettem, a várt halál lesz, majd az én igazi zsoldom. Több, mint tíz esztendeje, hogy a világválság kétségeket hagyott a nagyhatalmi országok között.
Akkor, még átlag polgár voltam. Egy tizenöt éves fiú, de akkor mindene a hétéves árva húgának, Leilának. Édesebb testvért nem kívánhatnék. Nekem is ő volt mindenem. Emléke könnyeket és egyben mosolyt is csal arcomra....
A gyerekek őrült játékának zaját hallom, ami jócskán eltompítja az árvaházat felújító munkások barbár zaját. A minket ért tragédia ellenére, minden, oly nyugodt és békés. Leila rózsalevélből fűzött hajba valót, hogy még-szebbé varázsolja, válláig érő, sötétbarna, göndör haját. Felidézem a nyár meleg és száraz illatát, miközben továbbra is irigylem a körülöttünk játszó gyerekek jókedvét.
A 16 éves Bobby aznap is bepancsolt nekem egyet. Szerette ezt csinálni nagyon, én meg rettegtem tőle. Leila erősen markolva a rózsatövist csapott közénk, hogy megállítsa az erősen beképzelt és öntelt puffancsot. Határozottan kiállt értem. Utána már többé nem piszkált senki. Mindig is csodáltam bátorságát.
Egyszerű mozdulattal intett és folytatta hajdíszének tökéletesítését.
Sajnos ő volt az erősebb szüleink halálakor is. Soha nem feledem, miközben a gyámhatóság a papírokat töltötte, Leila rezzenéstelen arccal bámult rám, erősen szorította kezem, és csupán annyit súgott, " ne aggódj, minden rendben lesz. "
A kétségbeesett országok új haditechnikai eszközökön dolgozott. Egy szérum segítségével erőt, állóképességet, agressziót fejlesztett.
Az országunk kormányának ügynökei fiatal, nullás vércsoportú alanyok után kutattak.
- Hol nem hiányzol senkinek, Hol van az a hely, ahol szinte nem is létezel?
- Ott, ahol nincs senkid és ahol te magad is senki vagy. Az árvaházban. Jelöltek voltunk mind.
Borzalmas volt, mikor fegyveres és öltönyös pasasok megrohamozták az intézményt. Vérmintára volt szükségük. Szétszedtek minket és egyesével az orvosi teremig hurcoltak.
Kívülről nézve, olyan lehetett, mint egy elejtett zsákmány, a tökéletes préda, amit a vadász nem bír el.
Túl gyorsan történt minden, nem nagyon fogtuk fel, hogy valójában mi is történik. Tony, Adams, Any, és még sokan mások, ahogy Leila is nullás vércsoportba tartoztak.
Éreztem belül, hogy az utolsó öt percünket töltjük együtt. Belső intuícióim arra ösztönzött, hogy cselekednem kell. Talán az egyetlen módja, hogy megvédjem az, ha nem a sajnálattal és vele foglalkozok, hanem végre én leszek a bátrabb. Egy röpke pillanat is elég időnek bizonyult, arra, hogy csellel kicseréljem Leila vérmintájához tartozó nevét a sajátoméra.
Örülök, hogy ezt, még ő sem látta. Én megyek helyette, így védem meg. ... már vittek is minket. Ahogy távolodtunk láttam őt sírni, és hallottam üvölteni, még utolsójára.
Egy katonai bázison kísérleteztek rajtunk évekig. Rám nem hatott a szérum, de alkalmazkodni kellet. Képzett, agresszív gyilkosok lettünk, félelem nélküli katonák. Mi voltunk a végső ADUÁSZ.
Még két nap volt hátra a kísérlet befejezéséig. Megkaptuk személyes tárgyainkat, visszakaptuk a múlt emlékeit. Indulás előtt levelet kaptunk mind. Nekem Leila írt, nem mertem felbontani.
A húszfős századomat, és másik tizenöt hasonló csoportot egy szigetre vittek. Akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Néhány napos együtt lét és semmit tevés után egy ládát ejtettek közénk, amelyben mindenki megtalálta maga fegyverét és az utánpótlásra való részletes információkat is, továbbá a ládához üzenetet rögzítettek, mely egységesen mindenkinek szólt.
" A sziget, ahol most vannak, ismeretlen a világ számára. A gyengék majd mind elhullnak. Magukra vannak utalva.
A szérum utolsó adagját idegméreggel kevertük, ami több hónap, kinek év alatt fájdalmasan felemészti a testét.
Az ellenszert csak egy túlélő kapja meg.
Tíz éve kezdődött minden, és még mindig tart. Háború van, de már csak önmagammal harcolok. Lemészároltam őket mind. Férfiakat és nőket is. Egy gyilkos vagyok, akit a testvére emléke hajt..... ...2014 júliusát írjuk. Mára már természetessé vált a fájdalom hangja és már nem tulajdonítok jelentőséget a vér szagának, amit a szél, hol lassan, hol intenzívebben cipel magával valahonnan a távolból. Többé nincs itt már semmi, csak ez az utolsó bejegyzésem és a húgom levele, amit ideje felbontani a zsoldom előtt. Bocsáss meg, hogy nem voltam már se a mindened, sem pedig a bátyád, csak a katonád, aki védett téged. Most én ölelnélek, hogy annyit súgjak, ne aggódj, minden rendben lesz.
Levél:
Kedves Jason
Nem tudom már, hogy ki vagy, és hogy mit írjak. miután elvittek, egy évre rá felkeresett egy ügynök, aki annyit mondott, hogy lehetőségem van neked írni és csak ennyi fért bele.
" Most törékeny vagyok. Elég egy vétett mozdulat, egy véletlen kicsúszott szó, vagy egy pillantás és összetörhetsz.
Darabokra törheted a lelkem, ezer meg ezer darabra.
Most megteheted.
Védtelen vagyok, tehetetlen.
Azt csinálsz velem, amit akarsz,
de tudnod kell, ez csak egy jelenlegi helyzet.
Ez, egyszer elfog múlni. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de véget ér.
Eljön a nap, mikor újra erős leszek, rendületlen , megingathatatlan
Előbb-Utóbb eljön a nap, mikor te leszel az, aki most én vagyok.
Fordult a kocka, immáron rajtam áll, hogy összemorzsollak-e markomban,
Elég egy elvétett mozdulat...
Rajtam áll, beledöfőm-e a kést a szívedbe
Elég egy éles szó, vagy megsemmisítő pillantás, amit rád vetek
Bízom benne, hogy mikor eljön a nap, tényleg elég erős leszek,
de nem arra, hogy összetörjelek...
hanem arra, hogy legyőzzem a bosszúmat.
Főszerkesztő és szerző :
- Dávid Attila -
A téma ihlet adója Borsiczky Leila , köszönet a végén feltűntetett idézetért illetve saját versének részleteiért.