21/05/2026
A múlt héten az egyik ismerősöm kitette a Ne állj meg soha már c. szám néhány sorát, és kicsit megpezsdült tőle a szívem. Rendkívül fontosnak tartom a zeneiséget az emberek életében, az EQ kiépülésében és a terápiákon is sokat segít tapasztalatom szerint. Annyira fontos ez, hogy én magam is írtam pár terápiás dalt, és mozgás, illetve vezetett meditáció közben ezeket szoktam lejátszani.
Miért fontos ez? Mert a zene segít a rezgésével a tudatalatti kommunikációban, a szövegek pedig sokszor kimondják, amit adott esetben nem tudunk megfogalmazni az érzéseinkből, azonban meghallva könnyen azonosulunk vele - mintha csak mi magunk mondtuk volna.
Rögtön itt a mai írásom témája, egy másik Horváth Attila - Balázs Fecó opusz:
"Ez egy szolid, rendes ház,
Nálunk sosem volt szokás
Különbözni másoktól.
És most itt van pár gyerek
Furcsák, érthetetlenek,
Semmit nem csinálnak jól."
A generációk változási íve újra és újra ugyanazt a problémát generálja, pedig az életünk íve azonos. Megszületünk, a gyermekkorunk a megismerésről szól. Saját korlátozott élethelyzetünk és akarat érvényesítési lehetőségeink miatt elsősorban a szüleink világképét tesszük sajátunkká, illetve a közvetlen környezetünkét, a meséket, a média anyagait, majd az iskolában tanultakat, látottakat. Szeretném kiemelni, hogy ezekből gyakorlatilag szinte elhanyagolható mértékű a saját tapasztalatunk.
Erre jön rá a kamaszkor, amikor pontosan ezektől a mintáktól kell elválni és felépíteni a saját világképet. A lázadások kora, amikor minden határt azért feszegetünk, hogy tanuljunk, tapasztaljunk, hogy megtaláljuk, mi akarunk lenni és mi az, ami biztosan nem.
A felnőttkor így érdekes kettősséggel kezdődik. Van egy kialakult énképünk, általában 7 éves kor környékére, és van egy világképünk, ami az énkép kialakulási korszakának teljes tagadásában van. Én biztosan nem leszek olyan, mint apám!
Aztán lassan olyanná leszünk, lassan érteni véljük az ő gondolatait, tetteinek mozgatórugóját. Hiszen nálunk sosem volt szokás különbözni másoktól. Győzött a vérvonal. Ekkor bukik el a kamaszkori forradalom, amit bár látszólag a világszabadságért indítottunk, de valójában a saját szabadságunkról szólt. De az énkép és az így szoktuk adta önbizalomhiány erősebb volt. Ekkor mosódik össze a szüleink megértése, szeretete az azonosulással, azaz elkezdünk úgy viselkedni, mint ők.
Lehetünk így önmagunk? Vagy azzá válunk, aki utána ugyanúgy az átlagost meri csak élni és elítéli a következő generációt, aki szintén megpróbál önmaga lenni?
Gyere el, beszéljük meg személyesen, beszéljünk az álmaidról, amik voltak és amiket feladtál, beszéljük meg, hogy ki is vagy te valójában. Vagy legalább azt, hogy ki nem akarsz lenni. Az első alkalom díjmentes!